Csáji Attila az első magyar művész, aki eljut a festészet legradikálisabb szintjére és elkezd monokróm festményeket alkotni. Korai munkássága párhuzamba állítható a német Zero Csoport törekvéseivel. Csáji a hetvenes évek elejétől foglalkozik a fényművészet különböző ágaival, a fény anyagi és fizikai megjelenésének vizsgálatával, a “testetlen fény” képteremtő lehetőségeit aknázza ki műveiben. A fényművészet a XX. században, az új technikai vívmányok megjelenését követően született meg: a lézer megjelenése, a koherencia által lehetővé vált holografikus ábrázolás, a különféle optikai jelenségek, a mozgás ábrázolásának lehetősége alátámasztotta e művészeti ág kivirágzását.

tudomány és művészet hosszú idők óta közös kérdése a fény természetének és hatásainak megértése, valamint – beleértve az esztétikai jellegű – alkalmazási lehetőségeinek feltárása. A fény központi szerepe ennek okán átvonul a művészet történetén. A művészek részéről a fény mint elektromágneses sugárzás iránt megnövekedett érdeklődés vélhetően a XIX. század végének és a XX. század elejének a világképet drasztikusan megváltoztató fizikai felfedezéseire vezethető vissza.

Csáji Attila festőművész, grafikus, fényművész és holográfus. Mentorai között szerepel a Kepes Györgyhöz is szorosan köthető Moholy-Nagy László, így aztán állandó kiállítása méltó helyet kapott az egri Kepes Intézetben. A fénnyel való képalakítást az 1960-as évek második felétől kezdve műveli, a lézerfény koherenciáját kihasználva alakította ki az ún. preholografikus v. szuperpozíciós módszerét, amely nemzetközileg unikumnak bizonyul. Csáji Attila kiállítása a művész sokszálú életművének belső összefüggéseit és perspektíváit tárja fel a formateremtő szándék és a tudományos tevékenység között.